Klió 2001/3.

10. évfolyam

Sok szempontból is elgondolkodtató könyvet ajánlhatok az olvasónak. A Munkáspárt – mint ismeretes – 1997-től ismét Nagy-Britanniát kormányzó párt, és e párt születésének (ami nem egy hétig és nem is egy évig tartott) bizonyos egyszerűsítéssel mégis most ülhetné 100. évfordulóját. A könyv szerzője évekig a párt főtitkára volt, jelenleg a párt egyik vezető baloldali bírálója, s a baloldali ellenzék egyik legrangosabb havi orgánumának a szerkesztője. A Társaság pedig szintén rangos az országban, egyaránt tartoznak hozzá munkáspárti és sokféle, de baloldali, szociálisan gondolkodó történészek.

Mortimer a könyvecske első részében a történeti előzményeket vázolja fel, és ennek során aláhúzza azokat a mozzanatokat, amelyek ismertebbek, de még ennél a résznél is feltűnnek olyan kiemelések, gondolatok, amelyek vagy kevésbé ismeretesek, vagy amelyek most sem véletlenül kapnak oly nagy hangsúlyt Mortimernél (és valószínűleg a munkáspárti baloldaliaknál).

A történeti előzményeket Mortimer “a hagyományoknak megfelelően” nagyon korán kezdi. Így szót ejt a chartista korszakról, az 1832-es reformtörvényről, amelyről megállapítja, hogy a munkásságnak nem adott semmit, a nyertesek kizárólag a városi középrétegek voltak. A történet következő szakasza az 1860-as évekhez vezet, amelyre a brit szakszervezetek megerősödése jellemző. Motimer is kiemeli a választójogi törvényt, amely a városi munkások (csak férfiak!) egyes rétegei előtt is megnyitotta az urnákat.

Mortimer ezzel kapcsolatban szól a Munkás Képviseleti Ligáról (Labour Representation League), amely ekkoriban alakult a fenti céllal, amelynek keretében azután éveken, évtizedeken keresztül jutottak be, és szerepeltek a parlamentben a “lib-lab” képviselők. (Mortimer ezzel kapcsolatban semmit sem egyszerűsít le, noha nem ez a történeti szakasz és trend áll közel a szívéhez. A felelevenítést nyilván nemcsak azért teszi, mert ez a történeti valóság része volt, hanem azért is, mert ez a történeti jelenkorban is jelentkezik, s Mortimer ennek kapcsán mutatja fel, hogy a brit munkásmozgalom ezt a fejlődési szakaszt miként haladja meg.)

Ezt a történeti meghaladást Mortimer nagyon körültekintően elemzi. Így kiemeli, hogy az 1870–80-as években állandósultak a kiélezett és spontán szociális, gazdasági harcok a munkások és az őket alkalmazó “tőkések” között. Ugyanekkor megjelentek a különféle szocialista csoportosulások (az SDF – Szociáldemokrata Föderáció és a fábiánusok) orgánumai is – ami visszahatott a munkásmozgalomra.

S a következő fontos mozzanat ismeretesen 1893-ban az ILP, a Független Munkáspárt létrejötte. Ennek ugyanúgy nagy történeti irodalma van, miként Hardie-nak is. Mortimer összefoglalójában szembeötlő az, hogy – miközben aláhúzza, hogy északon és észak-keleten az ILP ténylegesen gyökereket tudott ereszteni a munkásság soraiban – egyetlen nagy szakszervezet sem adta támogató igenjét az induló pártnak. S a másik kiemelése: tömegeikben az értelmiségiek is távol maradtak (noha kivételek akadtak, s a későbbiekben szép számmal csatlakoztak az ILP-hez). Ezt a kiemelést aligha lehet ismét véletlennek tekinteni – annyira tükrözi a brit szocialista baloldal jelenlegi problémáit.

Ugyanezen a nyomvonalon haladva, a születő ILP-vel és programjával kapcsolatban természetszerűen aláhúzza, hogy ugyanolyan fontosak a közvetlen, azonnali munkás, szociális követelések (mint a nyolc órás munkanap, de egyúttal egy sor női munkát védő s a gyermekmunkát tiltó, illetőleg szabályozó követelések), mint az ezeket meghaladó, távlatot nyitó, az új, szociális, sőt szocialista társadalom megteremtését szorgalmazó célkitűzések megjelenése. (A jelenhez szóló hívószavak ezúttal is félreérthetetlenek – miközben persze történetileg teljesen valósak.)

Mortimer könyvében a következő fejezet már a TUC 1899-es határozatról szól, amelyben elkötelezték magukat a Munkáspárt megteremtésére. Figyelemreméltó, hogy Mortimer milyen gonddal érzékelteti a lábraállást mind a vezető körökben, mind lent, a bázison, a tagságnál. Itt is kimutatja a szocializmus felé fordulást, ebben az új lapok szerepét, és a szakszervezeti és pártvezérek mellett az olyan független értelmiségiek hatását, mint Robert Blatchford.

A történeti múlttól “elszakadva”, Mortimer külön alfejezetet szentelt a mai tanulságoknak (s ez az alfejezet érthetően tekintélyesebb hányadot is követelt magának). A múlt és jelen találkozásához tartozik a brit bíróság híres-hírhedt Taff-Vale ítélete, amely a századfordulón a sztrájkokért és a károkért a szakszervezeteket tette felelőssé. Szinte elsősorban hatott ez a brit szakszervezetekre, hogy önvédelemből megteremtsék a maguk parlamenti pártját (hiszen a bírói ítéletet a parlamentnek is ellen kellett jegyeznie). Nos, ez is “be nem fejezett történelem”, hiszen a szakszervezetek és a párt, illetőleg a parlamenti képviselők magatartása a brit történelem egész XX. százada fordulatai során fontos és izgalmas történet.

S miközben ez a legfontosabb szál, Mortimer rávilágít arra is, hogy a Munkáspárt megteremtésében megkerülhetetlen és feledhetetlen volt az ILP és a többi szocialista csoport, személyek és lapok szerepe. Mortimer napjaink problémáival foglalkozó fejezetében a tanulságok között első helyen emelte ki, hogy noha az LRC és a Munkáspárt nem szocialista szervezetként és pártként született meg – hanem a munkásság mindennapi érdekeit védő, független pártként –, ámde e párt megalkotói és első vezérei között a prímhegedűs szerepet a szocialisták játszották. Mortimernek ez a megállapítása történetileg ugyancsak nehezen vitatható – de száz évvel később igencsak fájdalmas, éppen Mortimer és barátai számára –, hiszen a szocialista klauzulát Tony Blair és szűkebb csoportja szorgalmazására “a minap”, 1999-ben iktatták ki az LP alkotmányából.